Néha elgondolkozom........

Néha elgondolkozom azon,

 

hogy mért nem tudjuk értékelni
és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk
ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen... Mert az! Ha szétnézek a
világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem
is tudja mi a cél. 

 

Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből
ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél
semmit? Nem hiszem... Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért
kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez
gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor
már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már
elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan
nehéz... Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a
lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát
mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem
lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire 

elsiklunk a t valódi élet felet

Ha tudnád, hogy mikor ér véget az
életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy
örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt,
amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira
beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg
gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a
kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is
ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül
bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. 

 

A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni
a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk
megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel
valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így
van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az
EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek
róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem
történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek
vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki
vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak
egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot
megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni,
mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól
várni a boldogságot butaság.

 

Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad!
Reményteli néha olyan valakivel találkozni, aki képes így élni. Ritka,
de vannak ilyen emberek. Én is ismerek párat és mindig csodáltam őket.
Nekik az élet nem szenvedés, és az új nap nem csak egy ismételt
fordulat a mókuskerékben, hanem annál sokkal több. Árad belőlük a
szeretet, a vidámság és a gondtalanság.