Anna világa

2011-03-27T08:18:00.000-07:00

: Adjon az Isten minden jót,Békességet, búzát, bort!Ha éhes vagy kenyeret,Ha szomjas vagy hús vizet!Télire kabátot,Ha meleg van arnyékot!Örömben bünben hú társat!Baj betegség elkerüljön,s az Új Év derüsen kezdődjön!

Az új évre mit is kívánhatnékegyebet töltse be szívedet az őszinte szeretet.A boldogság, egészség,és szerencse angyala melléd szegődve,menedéket találva maradjon nálad ott mindörökre!!!)))

Virradjon rád szép nap, köszöntsön rád jó év. Kedves hajlékodba költözzön a jólét. Lelkedbe boldogság, szívedbe béke. Ezt kívánom Néked a következő évre!

Devecsery László: Szilveszteri bohóságokÚj esztendő érkezik, szóra nyílik szája,bárcsak teljesülne minden kívánsága:- Lányok mindig nevessenek!- Fiúk bajuszt növesszenek!- Asszony, férfi boldog legyen,másnak rosszat sose tegyen!Valósággá váljon igaz és szép álom,hű béke honoljon kis-hazányi tájon.

Akit párodul melléd rendelt az ég, Becsüld meg, szorítsd meg kezét, És ha minden álmod valósággá válik, Akkor se feledd, légy hű mindhalálig!

Madách Imre

Éjféli mise Karácsony csillaga, titok-szép éjszaka, Hívón világít a templom ablaka. Szívekben remeg a várakozás, Béke és öröm a találkozás. Sejtelmes vakítón csillaglik az ég, Kristálytisztán hideg köröttem a lég Hófehér gyöngy pereg az arcomra, Óvatos-puhán születik a csoda. /Jószay Magdolna/

2010-09-18T23:59:00.001-07:00

Aranyosi Ervin: Ki vagyok én?

Ki vagyok én?
S mi lehetek?
Egy mélyen szántó gondolat,
mely eltereli figyelmedet,
de nem oldja meg gondodat?

Ki vagyok én?
Egy cseppnyi porszem,
mit szellő könnyen elrepít?
De mondd mi lehetek szemedben,
ha előcsalom könnyeid?

Ki vagyok én?
Földre szállt angyal,
ki szebbé teszi napjaid?
És egyben ördög is talán,
ki jóra, s rosszra megtanít.

Ki vagyok én,
ha benned élek?
Buzdító lelkiismeret?
Keress meg engem Önmagadban,
s hogy ki vagyok, megértheted…

2010-09-16T11:42:00.000-07:00

Aranyosi Ervin: A mi cicánk

A mi cicánk dorombol.
Nem épít csak lerombol.
Mindenbe a karmát vájja,
Ő a család kiskirálya.
Az van, amit Ő akar,
ha kedve van megkapar.
Azt tesz, mihez támad kedve,
öledbe ül epekedve,
hogy simogasd, azt akarja,
s otthagy, hogyha kedve tartja.
Öntörvényű, gátja sincsen,
azt hiszi, hogy Ő az isten!

2010-09-04T12:47:00.000-07:00

Ha egy nap úgy érzed sírnod kell.....Hívj engem.Nem ígérem,hogy meg foglak nevettetni....De sírok veled.Ha egy nap el akarsz futni....Ne félj engem hívni.Nem ígérem,hogy megkérlek,állj meg....De futhatok veled.Ha egy nap senkit sem akarsz hallani....Hívj engem.Ígérem veled leszek és ígérem nagyon csendben.De,ha egy nap hívsz....és nincs válasz.....Gyere gyorsan,látogass meg.Lehet,nekem van Rád szükségem!

.: Szia Drága Ilikém!Fogadd tőlem sok szeretettel a "Kreatív vándor díjat"a csodás verseidért...képeidért....és festményeidért...!!!:-))Jó egészséget,és minden jót kívánok neked!!:-)Puszillak!:-) Betty

2010-09-04T12:44:00.001-07:00

Ősz így is, úgy is

Megjött az Ősz, s ecsetét elővette,
Tarka színeket festett a falevelekre.
Sárgát kavart, hol gyönyörű vöröset
Rajzolt sok-sok apró narancsos köröket.
Szebbnél szebb színek olvadtak egymásba,
S lett az erdő a szivárvány pompás földi mása.

Kéklő égen bárányfelhők között,
Ezernyi fecske cikázva körözött,
Készülődnek lassan indulnak az útra,
Szólítja az ösztön őket a tengeren túlra.
Rájuk szegezem fájó, bús szempillantásom,
"Gyertek Tavasszal, csicsergő ezernyi barátom!"

Szél támad fel, az avarba belefúr,
Tudja nem sokára Ő lesz itt az úr.
Fölkap egy levelet, s meg is forgatja,
Roppant erejét Nékem ekképp fitogtatja.
Mosolyogtam magamban: Ez aztán az erő!
De eszembe jut mikor hatalmas fákat tépett ki Ő!

Haza indulok apró andalgó léptekkel,
Keverem a jelent a múltbéli képekkel,
Eszembe jutnak rég feledésbe merült arcok,
Történetek, lelkemnek kedves meghitt pillanatok.
Az őszi természet szépsége szomorúsággal keveredik,
Mert az idő, mit Nékem kiszabtak egyre gyorsabban telik!

Tóth János

Itt vagy

2010-06-05T10:12:00.001-07:00

Szeretlek, mondogaton újra a szót,
s a szívem ritmusa érted dobog.
Arcodnak redőin megakad szemem,
látod álnok könny gőrdül ki belőle.

Nem bánat és boldogtalanság cseppje,
hanem feszítő öröm, itt vagy velem.
Hogy az évek nem löktek a homályba,
csak redőket rajzoltak az orcádra.

Itt vagy velem, s ha ölelsz reszketek,
a szavak megkoptak, de él a lelkem.
Él még a kimondott szó, hogy szeretlek,
úgy cseng, mint a harang esti zenéje.

Mond ki te is ha fáj és ne várj másra,
szóljon úgy mint a hárfa muzsikája.
Húrok pengése sötét éjszakában,
csillagos égbolt legyen az árnyéka.

Ne feledd holtig is élhet szerelem,
barázdák szövik arcod, de szeretem.
Érezlek most is úgy, mint akkor régen,
a testemen ég ma is érintésed.

Apró szikra mely ma alszik csendesen,
várja a lángot, hogy újra ébredjen.
Várja a szót, az esti harang szavát,
hárfa csilingelő húrjának hangját.

Várja, mint szomjazó föld a harmatot,
várja az alkonyban meglopott csókot.
Gilig-galang ringassatok el lombok,
mert ti, halálomig velem maradtok.

Mint a szó, mely kering minden hajnalon,
bekopog a jégvirágos ablakon.
Tavaszon nyáron jégvirág barátom,
ülsz árván napsütötte ablakomon.

Szeretlek, mondogatom újra a szót,
ám körülöttem csak a süket fal kong.
Mondogatom, de csak a csend válaszol,
e szóval csukódik le a koporsóm

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

Aranyosi Ervin: Délibáb

2010-06-04T23:51:00.000-07:00

Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.

Aranyosi Ervin: Kovács és az inas

2010-06-04T04:57:00.001-07:00

Volt a kis falunak egy ügyes kovácsa.
- Vasból volt a falu kerítése, rácsa,
kapája, kaszája, ásója, ekéje,
de sok volt a munka, egy inas “elkélne”.
Talált is egy fiút, olyan inas félét,
benne megtalálta méltó segítségét.
Szorgalmasan tette, mit a mester mondott,
ám egy furcsa napon valamit elrontott.
Amit tenni kellett, kovács mindig mondta,
ám aznap beszédét kicsit elrontotta:
- Először kiveszem a patkót a kohóból -
kezdte a tanítást, s az inas ért a szóból.
- A hosszú fogóval az üllőre teszem,
hogy az izzó vas ne égesse a kezem.
Amikor azt látod, megrázom a fejem,
a nagy kalapáccsal üss egy nagyot ezen.
És az inas úgy tett, ahogy kérték tőle!
Mestere szörnyethalt, – de kovács lett belőle!

Aranyosi Ervin: Amikor boldog vagy

2010-06-04T04:40:00.001-07:00

Tudod, amikor boldog vagy,
arcodról fény sugárzik.
Mosolyod fénye útra kél,
s érzékeli egy másik…
Boldogságod, mint fénysugár,
széjjel terül a földre,
szivárványszínben tündököl,
s árad csak körbe-körbe.
Tudod, körötted annyian
vágynak a boldogságra,
kérlek, boldogság-fényedet
vetítsd a nagy világra.
Szereteted, mint fényözön,
szívekben gyújtson lángot!
Tárd ki lelked a szép előtt,
s fogadd be a világot.
Azért jöttél a földre el,
hogy megtanulj szeretni,
nyílt szívvel éld az életed,
s ne maradjon ki senki.
Ne ítélj, ne bánts másokat,
ragyogjon tiszta fényed!
Boldog lesz minden pillanat,
mikor a percet éled.

2010-05-22T12:15:00.001-07:00

Halk zene szól
***************
A távolban halk zene szól,
rózsaszín felhő beburkol.
Agytekervények felzúgnak,
ott, hol veled együtt jártam.

Zúgó folyó habzó tenger,
kérdés mire nincs felelet.
Miért, e világ, érzelem,
ha már kihunyt a kegyelem!

Ha már a halál fenyeget,
felborzolva égi szelet.
Miért...Miért, zúg a tenger,
sodor a folyó és megyek.

A távolban halk zene szól,
rózsaszín felhő beburkol.
Látok, pedig csukva szemem,
arc feszül arany kereszten.

Megyek, mert hív a feszület,
suhan álombeli léptem.
Fenn fodros felhőben járok,
követve Isteni arcot.

S ott, akkor megáld az Úr,
szeme tükrében vár az út.
A távolban halk zene szól,
rózsaszín felhő beburkol.

Halott kegyelem az úton,
folyó nyeli el az álmot.
Liget lombja reám hajol,
és csendben tovább ballagok.

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

2010-05-19T23:01:00.000-07:00

Eljött a tavasz. Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa.
Lágy langyos szellő remegtette meg bokrai leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hogy rászállhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.
- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor a szárán előbb egy szorítást érzett, majd a kisgyerek aki megmarkolta, hangosan felkiáltott.
- Jaaaj, de fáj ! Megszúrt ez a csúnya virág!
Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.
- Jaj, nekem! Mit tettem? - sopánkodott. - Bántottam szegény gyermeket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz? És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?
Nagyon elszomorodott a rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.
Fenn az égen a Nap lenézett a kicsi rózsára és látva szomorúságát megsajnálta.
- Ugyan már rózsácska - szólította meg. - Ne légy így elkeseredve.
- Miért ne lennék - kiáltotta felháborodva a kis rózsa. - Minek örülnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek. Tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.
- Édes kicsi rózsa - mosolyodott el szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltalmaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és aztán elpusztulj.
- Hm. Úgy gondolod, csak engem védenek meg? - kérdezte a Napot.
- Így van - válaszolta szeretetteljesen a Nap.
- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?
- Ők így tudnak megvédeni, ha lenne más módjuk is, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak, biztosan azt választanák. De egyenlőre szúrni tudnak, mást nem.
A kis rózsa belegondolt, hogy tüskéi csak az ő kis életét védelmezik.
- Most mit tegyek? - sóhajtozott. Itt vannak a tüskéim, pedig olyan szívesen megmutatnám magam a külvilágnak, olyan szívesen kinyílnék: megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és az... embereknek. Az embereknek! De mi lesz, ha valamelyik le akar szakítani? És a tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanúgy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít az életemet veszi el, de én nem akarom őt bántani... Sőt még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...
- Kedves kis rózsa - szólt a nap - csodálatos dolog, hogy így gondolkozol, de félelmed helyett arra gondolj mi az, amit szeretnél.
- Én... én... nagyon szeretnék kinyílni... kibontani szirmaimat, megmutatni a színeimet a világnak.
- Hát akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. Nyiladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.
- De mi lesz, ha megint megszúrok valakit? - aggodalmaskodott a kis rózsa.
- Ezzel most ne törödj - biztatta a Nap - csak nyíladozz és meglátod, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul.
A rózsa egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett vágyainak, és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.
- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.
A kis rózsa leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, végre megmutathatja magát a világnak!
Később két ember jött arra, egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.
A kis rózsa megijedt.
- Úristen - gondolta. Itt az ember, mi lesz, ha le akar szakítani, és én megszúrom?
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltotta a gyermek. Nézd, mama!
- Igen, tényleg csodaszép!
A gyermek közelebb hajolt, épp nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta figyelmét.
- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kisfiú. Valami csillog a szárán.
- Igen, kicsim - szólt az anya -, az ott a tüskéje.
- Tüskéje? Miért van ilyen gyönyörű virágnak tüskéje?
- Ezzel védi magát attól, hogy a hozzád hasonló kisfiúk leszakítsák.
A gyermek elhallgatott és csendesen nézte a rózsát.
- Mama - szólalt meg - én nem akarom leszakítani, és nem azért, mert félek a tüskéktől, hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.
- Mama, meddig él egy ilyen virág?
- Akár több napot is gyönyörködhetünk benne, mielött elhervadna és új életet kezdene.
- Eljövünk hozzá holnap is? - szeretném mindennap látni, amíg életben van.
A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy az élet ilyen csodaszép. Csodálatosan teltek napjai. Minden pillanat maga volt az álom...
Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött annak az ideje, hogy szirmait ledobva nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.
Nem bánkodott, nem volt szomorú.
Rövidke kis életének hajnalát, ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.
Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra... eljön a tavasz.

(áltlam ismeretlen szerző)

Aranyosi Ervin: Egy igaz történet margójára

2010-05-17T09:12:00.001-07:00

Ilyenkor érzi át az ember,
milyen szép is az élete.
Nem kell a bűnnel szembenézni.
Elég hálásnak lennie.
Az élet néha oly kegyetlen,
ezért kell láss, minden csodát.
Az ember szegényen is boldog,
ha van egy szerető család…

Ha van kivel megosztva élni,
s megbeszélni a gondokat,
a holnapoktól sem kell félni,
s néha egy ötlet, gondolat
elvezethet a változáshoz:
amid van, nem kell féltened!
Álmodj nagyot, na és merészet!
S a valóságban átélheted.
Boldogulni jöttünk e földre,
felfedezni minden csodát.
Az életedben megtalálod,
ha van egy szerető család…

Egy nagy család biztosan vár rád,
- emberek milliárdjai,
nemcsak szülők, testvérek, társak,
lehetnek lényed barátai.
Lelked, hidd el, sosem magányos,
csak tárd ki bátran ablakát,
engedd be azt, amire vársz most,
s vegyen körül egy nagy család…

Aranyosi Ervin: Ahogy a madarak…

2010-05-17T09:10:00.000-07:00

Ma reggel ismét madárdalra keltem,
lágy fény derengett át az ablakon.
Csendben hallgattam, s odakint a kertben
egy apró kórus trillázgatott nagyon.
Vidám dalukból, áldott élet áradt,
Kicsi szívükben öröm zakatolt.
Háladalt zengve a gyönyörű világnak,
élve a jelent, s várva a holnapot.
Mi, emberek, vaj’ mért nem vesszük észre,
az életünk, pont ilyen egyszerű.
Boldog lehetsz, gondolj mindig a szépre,
arcodat fesse a megértő derű!
Adj végre szárnyat képzelt vágyaidnak!
Amit remélsz, az mind tiéd lehet!
Nem szab határt semmi sem álmaidnak,
amire gondolsz, el is érheted.
Hitetlenséged, lehet ami gátol,
az akadályt is csak te építed.
Mert minden gond megoldódik magától,
- mégis oly kevés ember érti meg.
Ne legyen nyögés, vége akarásnak,
a természet sosem erőlködik.
A folyók folynak, sorra utat vájnak,
az élet mindig magától működik.
Csodálkozz rá e szépséges világra,
élvezd a jelent, értékeld a mát!
Szemed, füled, s szíved nyisd végre tágra,
érezd az élet ragyogó dallamát!

Aranyosi Ervin: Anyák napi köszöntő

2010-05-03T00:50:00.001-07:00

ANYÁMNAK:
Te, aki e földre egykor szültél engem,
Te vagy, aki a jót láttad mindig bennem,
te, aki megóvott a világ zajától,
te vagy, aki szeret, te vagy aki ápol.
Te tőled tanultam egykor meg, beszélni,
s te biztattál arra, hogy sose kell félni.
Te mutattad nekem, hogy milyen az élet,
s hogy megbocsátható, ha valaki téved.
te ki megbocsátod minden rossz hibámat,
s én vagyok az első, mindenki más várhat.
Tegyek bármi rosszat, én akkor is kellek!
Anyám! A mai nap téged ünnepellek.

KEDVESEMNEK:
Te, aki gyermekem e világra hoztad,
Te aki osztozol velem jóban, rosszban.
Te aki gondoskodsz, őrzöd a családom,
Meleg fészket építsz, támogatod álmom.
Vállaimról gyakran leveszed a terhet,
s beéred annyival, hogy viszont szeretlek.
Gyermekünknek megadsz mindent, amit kérhet.
Őrzöl, vigyázol ránk – baj sohasem érhet.
Mosol, főzöl reánk, hogy legyen mit enni,
otthonról gondoskodsz, legyen hol pihenni.
Annyi csodát teszel, hogy szép legyen az élet.
Kedves feleségem! Most köszönöm néked.

KEDVESEM ANYJÁNAK:
Te, ki kedvesemet adtad a világnak,
gondozója voltál egy nyíló virágnak.
Kit nekem neveltél, tanítva a jóra,
Neked szól e versszak, tiéd ez az óra.
Megköszönöm neked, hogy őt nekem adtad,
s nem kellett aggódnom sohasem miattad.
Életünkben mindig szeretetet hoztál,
s kéretlenül is csak rólunk gondoskodtál.
Nagyiként unokád szépen nevelgetted.
számíthattunk reád, itt voltál, ha kellett.
Remélem örömben is bőven volt részed,
Engedd megköszönnöm neked az egészet!

2010-04-10T11:01:00.000-07:00

2010-04-10T10:57:00.001-07:00

Az Urat áldom
***************
Tavasz, oly fenséges az illatod,
a szívem kapuját én kitárom.
Hogy jöjj be illat az Urat áldom,
a halála kereszten lett áldott.

Áldott, Ő szerette, e világot,
békét küldött, de az ember gyarló.
Feledte, pedig életet adott,
s kereszten a vére csak csorog.

Tavasz, oly fenséges az illatod,
hisz Jézus lelkét ma felém hozod.
Tisztán, mint a bárányfelhő fodra,
mert felszállt Ő a kéklő égboltra.

Nagy Erzsébet
/lizbet01/

2010-04-10T10:56:00.000-07:00

2010-04-10T10:54:00.000-07:00

Farsang után pontosan hét hétre
Mikor Krisztus Urunk feltámadott,
Díszruhában megyek szent misére,
A Mindenhatónak hálát mondok.
Másnap, hétfőn korán reggel kelek,
Újra felveszem a díszruhámat,
A zsebembe szagosvizet teszek,
Meglátogatom kedves babámat.
Bekopogok, kis versikét mondok,
Kölnivízzel bőven meglocsolom,
Hogy az arcán ne legyenek gondok,
Üde bája soha ne hervadjon.
Asztalhoz hív, rajta sonkát látok;
Kolbászt, tojást, márkás üvegeket.
Borral teli pohárral kívánok
Kellemes Húsvéti Ünnepeket.

Sok szeretettel:
Juhász László

Balassagyarmat, 2010. március 30.

2010-04-10T10:52:00.001-07:00

2010-04-10T10:25:00.001-07:00

Csilingel a gyöngyvirág
(Zelk Zoltán: )

Csilingel a kis gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.

Öltözködik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.

A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!

Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.

A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.

2010-04-10T10:24:00.001-07:00

Tavaszi kép
************
Bimbók rügyek, s ébredő fák,
felvillan még néhány hóvirág.
Zajos gyermekek futnak tovább,
velük van tavaszi napsugár.

Leng a hinta, s száll a kacaj,
vídámak a meggypiros ajkak.
Nem üres már játszótér padja,
zsibongó lurkók ülnek rajta.

Amott gurul a pöttyös labda,
farkát csóválja foltos kutya.
Labda útját büszkén elállja,
gazdáját türelemmel várja.

Jő az est nap tér nyugovóra,
megáll a hinta csendes a pad.
Virágba öltözött játszótér,
a nap holnap újra visszatér!

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

2010-04-09T23:07:00.001-07:00

2010-04-06T23:23:00.001-07:00

2010-04-06T12:36:00.001-07:00

: Húsvéti geg Csörög az óra, hajnal négyet mutat, nyakamba kapom a nagyvárosi utat. Egész évben erről szólt szinte minden álmom, vicces lesz a mai nap, most már alig várom... Jobb kezemben szifon, elég nyirkos, hideg, bal szememben enyhén rángat már az ideg. Amit tenni fogok, előre már bánom, véletlenszerűen kopogok egy házon. Ajtó nyílik s a háttérben kómás női arcok, magamban már lejátszottam minden nap e harcot. Vers nélkül locsolni sohasem volt szabad s elhagyták számat ilyesfajta szavak: "Zöld erdőbe száguldozni traktorral járok, messze elkerülnek a jól szituált lányok. Szifonom jéghideg csapvízzel tele, tízezressel fizess vagy meglocsollak vele!" Kérdő arccal figyelnek, de nem túl sokat várok, lezárt palackomon jó néhányat rázok. Megnő a nyomás, visszaélek vele, spriccelem az elsőt, eltorzul a feje. Rekedtes hang szól távolról, felkapom a fejem, bikanyakú fitnessguru áll szemben velem. Elszégyellem magam, arcom enyhén veres, tekintetem kapkodva kijáratot keres. Addig ver, míg bírja szusszal s már azon gondolkozom, rendőrt hívok azonnal, ha most nem üt agyon. Fekvés közben ránézek törött karórámra, elnéztem a dátumot, nem Húsvét van máma`.

2010-04-06T12:35:00.000-07:00

2010-04-06T12:32:00.001-07:00

Tavasz hivogató
******************

Forog-mozog a levegő.
Talán a tavaszi szellő?
Itt kering már a tekergő,
benne vagy, mint apró felhő!

Hol ezüst, van hogy fekete,
habos-fodros futó sziget.
De, itt vagy!-szúrós lehelet
az utad, mely ide vezet.

Fákon rügy fakad nyomában,
virág erdőn üde álom.
Fodros felhő, te kószáló,
hozd a tavaszt reá várok!

Súgom, s tudom hallgatod.
Égi tünemény adj napot!
Zúgó szél édes dallamot,
tavaszt hozzál vérző alkony!

Forog-mozog a levegő,
siklik, tovaszáll és nevet.
Árnyék követ, oly esendő,
hangjával űzi a telet.

Nagy Erzsébet
Szarvas
/lizbet01/

2010-04-06T12:27:00.000-07:00

2010-04-06T12:24:00.001-07:00

Reviczky Gyula:
Húsvét

Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámast az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen

2010-04-06T12:23:00.000-07:00

2010-04-01T23:05:00.001-07:00

Bíró András: Ez a húsvét...

Ez a húsvét olyan ünnep,
fák, virágok megzsendülnek,
mintha húznák-vonnák őket,
oly sebesen, gyorsan nőnek.

Ez a húsvét olyan ünnep,
fiatalok megszédülnek,
összebújnak, súgdolóznak,
szavakból szép jövőt fonnak.

Ez a húsvét olyan ünnep,
Szelek, vizek megperdülnek,
Hol a napfény, hol a zápor
Nyes nagyobb részt a határból.

Ez a húsvét olyan ünnep,
Sírás és bánat, elülnek.
Minden örül, hogy létezhet,
Hogy nagy lélegzetet vehet.

Ez a húsvét olyan ünnep,
Bocsánata van a bűnnek
Fönt a hegyen az a Kereszt
Új élet útjára ereszt.

A tél szennyét mind lemosva
Készülődünk a holnapra,
A pünkösdre, szép pünkösdre,
Lángos csodák jövésére.

Szirmos jövőnk féltve, óva
Készülődünk még nagyobbra,
El nem érhető csodára:
Örökös harmóniára.

2010-04-01T23:03:00.000-07:00

HÚSVÉT HAJNALÁN
(Túrmezei Erzsébet)

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.

2010-04-01T23:00:00.000-07:00

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!

Donászy Magda: Húsvét

Húsvét előtt sok dolga van
Minden nyuszikának,
Friss tojásért tyúkanyóhoz
folyton szaladgálnak.

Be is festik szép tarkára,
virág is lesz rajta.
Pirostojást, hímestojást
csak jó gyerek kapja.

Lőrinc Pál: Három füles

Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.

Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.

Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.

Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.

Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe.

Boda Margit: Húsvét

Elindult két titye-totya,
Csupa pihe kicsi kacsa!
Sárga volt ruhácskájuk,
Friss, modern a frizurájuk.

Tavasz volt! Szép húsvét reggel,
Számoltak a vendégekkel.
Rendbe hoztak udvart, házat,
Sonkát főztek több mint százat!

Készült a sok hímes tojás,
Ajándéknak nem is kell más.
Kacsamama mosta, főzte,
Hápi fia festegette.

Várta őket sok-sok gyerek,
Vidám, ünneplő emberek.
Hímes-tojást osztogattak,
Közben jókat falatoztak.
Eljárták a kacsatáncot,
Imádták a vidámságot!
A kis „Hápi” dalolgatta,
Bárcsak mindig húsvét volna!

2010-04-01T12:00:00.001-07:00

Törley Gábor:Az Élet

Álmodom egy új világról,
Hol a Barátság a jelszó
Tűz fog égni minden szívben
Mindenki közt, békességben

De a rosszak próbálkoznak
És ha gyengére akadnak
Nincs menekvés, nem futhatsz el
Lelkedet már elvesztetted

Tudjátok: az élet nehéz,
Mint a hegy, ki az égre néz
Az alja még nem meredek
Följebb van az igazi hely

Általában ott vesznek el,
Hol már egyre nehezebb lesz
Ők a jó útról letérnek
S eltűnnek ők a sötétben

Akik elértek a csúcsra,
És kiállták a próbákat
Reájuk vár az új világ
Miről nem is álmodtak tán

Bár a világ most nem túl szép
De még fennáll a jó remény
Egyre több a küzdő szellem
S a küzdelmet ne adjuk fel!

Álmodom egy szép világról
Ahol immár béke honol
Csak akarat kell semmi más
Higgyünk és álmodjunk tovább!

2010-04-01T11:59:00.000-07:00

Varjúdombi varjúház: kevély varjú ott tanyáz. Kárálgatva kesereg -
kevés vacsora felett:
- Hol van már a forró nyár,
mikor ezer étel vár?
Vagy az őszi avaron:
érett magvak – egy halom…
Legyen vége már a télnek,
hol hó alatt keresgélek.
Vidám tavasz, várva várlak,
adj utat a forró nyárnak!

2010-03-01T23:46:00.001-08:00

Aranyosi Ervin: Jön a tavasz

Jégcsap cseppje csöppen
foszladozó hóra,
Nem gondol a róka
most ennivalóra.
A párját keresi
erdőn a kis ravasz!
Nászra vár a vére,
közeleg a tavasz.

Aranyosi Ervin: Hóvirág

2010-03-01T23:44:00.001-08:00

Zord télnek sötétjében alszik a világ,
amikor előbújik az apró hóvirág.
Még fák ágain táncol, a hideg tél szele,
ám e picinyke élet, mégis dacol vele.
Törékeny, zöld levélkék, védelmező kezek,
védik a karcsú szárat, óvják az életet.
Fehér apró virágok, lehajtott, kis fejek,
a szolgáló alázat példája ez lehet.
Bátor, törékeny hírnök, tavasz küldötte Ő,
S úgy várjuk évről-évre mikor bújik elő?

2010-03-01T23:34:00.001-08:00

2010-03-01T23:27:00.000-08:00

Törökbecse rövid történelme (Novi Becse)

2010-02-23T01:11:00.000-08:00

Nehéz feladat tíz percben bemutatni városunk gazdag politikai, kulturális, elsősorban pedig többnemzetiségű történelmét, mert bár lehet, hogy már sokuk számára ismeretes mindez, mégis megpróbálom néhány szóban kiemelni mindazt, ami szerintem a legfontosabb eddigi történelmünkben.

Ezen a területen, a Tisza partján,ebben a szép környezetben valószínűleg szerettek élni már akkor is, i.e. három évezreddel, erről tanúskodnak a fellelt történelmi források a neolit korból, valamint a Matej szálláson feltárt leletekalapján, de találtak bizonyítékokat a bronz-korból Borgyason, Simogyon és más helyeken is.

Az első írásos bizonyíték a XI. századból származik, pontosabban 1091-ből. Habár nem lehetünk teljesen bizonyosak afelől, hogy Törökbecsére vonatkozik azon adat, amely szerint a kunok, bizonyos Kapolcsa vezetésével átkeltek a Tisza ezen részén, pontosabban kb. egy kilóméterrel feljebb a mostani településtől..

Az első megbízhatóbb forrás Törökbecséről IV Béla magyar király adománylevelében olvasható 1238-ból. A középkor nyugtalan idejében, amikor a keresztesháború idején, megnőtt a stratégiai és gazdasági jelentősége, amelyben fontos szerep jutott a Tisza folyó átkelésének ellenőrzése ezen a vidéken. A vallás is nagyon fontos tényezőt jelentett már abban az időben is.. Ekkor épült különben az aracsi Puszta-templom is, amely napjainkig az UNESCO védnöksége alatt áll.

A Tisza átkelésének nagyobb felügyelete miatt Törökbecsénél, ahol a kereskedelem és a forgalom ki volt fejlődve, különösen a búza szállítása nyugatra, várat építenek a XIV. században, amelyet a magyar királyok gyakran ajándékozták alattvalóiknak. Ezt a várat uralta Lazarević Stevan, despota is, de ebbe a várba vonult vissza idős korában Branković Đurađ, szerb despota. Itt vadászgatott és gyönyörködött a Tisza környéki tájban. .

Az erős török katonaság európai hódításai során 1551. szeptember 19-én bevette a törökbecsei várat is. Ekkor gyújtották fel a Puszta-templomot is, amelyet később dzsáminak alakítottak át.

A törökök is belátták a város, valamint a tiszai hajózás jelentőségét, amellyel szép jövedelemre tehettek szert. A közismert török útleíró, Čelebija Evlija a XVII. században, a környéket járva, feljegyezte, hogy „ez a város a Tisza partján nagyon szép, négyszögletes alakban, 500 láb felületen épült". A lakosságról azt írta, hogy nagyon vendégszerető nép, a város pedig kellemes hangulatú, és gyönyörű látványt nyújt a rendezett kertekkel meg a szép szőlőültetvényekkel..

A nagy bécsi csata után, a karlócai békeszerződés értelmében a Tiszán lévő várat is le kellett rombolni, amit sajnos, 1701-ben túl nagy lelkiismeretiséggel el is végeztek.

A XVIII század második felében kezd két település fejlődni, Aracs és Törökbecse. 1751-ben a Tisza mente határvonalának lefegyverkezésével a szerb határőrök, akik nem léptek be a cári Oroszország kötelékébe, új települést építettek Aracs elnevezéssel, amely dekrétummal Nagykikindához került és fontos búzaszállítókat képeztek abban az időben. Törökbecsén abban az időben szegény cselédek éltek és a Sisányiak birtokán dolgoztak.

1884-ben a vasútvonal kiépítésével fellendült a polgáriasodás. A gazdaságban is nagy előrehaladást jelentett, amikor kiépült a hajómegálló. 1872-ben Ferenc József császár hajója is kikötött itt. A császárnak nagyon tettszett a gyöngyszigeti krokán bor, amit később is gyakran és szívesen fogyasztott.

A következő évtizedekben Törökbecse fejlődésében nagy jelentősége volt a malom kiépítése, valamint 1907-ben a tégla- és a cserépgyár megépítése. Ennek tulajdonosai a Bohn fivérek voltak.

Törökbecse történelmében jelentős tényező volt a kultúra ápolása is. Aracson műkedvelő szinházi társulat létezett, még mielőtt megalakult volna az újvidéki Népszínház, amelyre 1861-ben került sor.

Meg kell említenünk azt is, hogy sok híres személy is itt született Törökbecsén. Többek között Josif Marinković, zeneszerző, Joca Savić, színikritikus, Kostović Ognjeslav, orosz repülőgép-tervező, Szentklárai (azaz Nedić Eugén), lelkész és akadémikus. Meg kell említenem gróf Leiningen Károlyt, aki törökbecsei nőt vett feleségül. Gróf Leiningent az 1848-as forradalom után Aradon végezték ki.

Említésre méltó Damaskin is, továbbá Branković Dimitrij, a Krusedol kolostor kanonoka, valamint a karlováci teológia rektora, a bácskai Iličić Nikanor, püspök, Ljubomir Pavlović, orvos és a Magyar Országgyűlés küldötte, Vladimir Glavaš, jogász és nagy adakozó, Vladimir Majinski, ügyvéd, Draginja Ružič, szinésznő, Milorad Vlaškalin, a dunai bánság utolsó bánja, Žarko Čiplić, tanító, Giga Jovanović, nyomdász, Sauer Oszkár, orvos, Wukow Consztantin, fényképész, Pivnički Jovan, közjegyző, Gulovits László, gyógyszerész, és még sokan mások.

A két világháború között nagy vívmánnyal jeleskedtek az orosz emigránsok is városunkban,amikor is a Királyság tanügyi vezetősége Törökbecsén 1812-ben felújította a Harkow Intézetet..

A két világháború között 1929-ben megpróbálták újra egyesíteni Törökbecse és Aracs településeket, azonban az aracsiak ellenszegülése miatt ez nem jöhetett létre.

A második világháború után 1946-ban mégis egyesült a két település, amikor is a Volosinovó nevet kapta.

1952-ben nevezték el Törökbecsének,amelyet a mai napig visel.

2010-02-21T11:33:00.003-08:00

Néha elgondolkozom........

2010-02-11T07:41:00.000-08:00

Néha elgondolkozom azon,

hogy mért nem tudjuk értékelni
és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk
ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen... Mert az! Ha szétnézek a
világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem
is tudja mi a cél.

Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből
ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél
semmit? Nem hiszem... Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért
kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez
gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor
már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már
elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan
nehéz... Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a
lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát
mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem
lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire

elsiklunk a t valódi élet felet

Ha tudnád, hogy mikor ér véget az
életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy
örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt,
amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira
beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg
gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a
kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is
ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül
bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe.

A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni
a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk
megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel
valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így
van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az
EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek
róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem
történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek
vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki
vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak
egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot
megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni,
mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól
várni a boldogságot butaság.

Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad!
Reményteli néha olyan valakivel találkozni, aki képes így élni. Ritka,
de vannak ilyen emberek. Én is ismerek párat és mindig csodáltam őket.
Nekik az élet nem szenvedés, és az új nap nem csak egy ismételt
fordulat a mókuskerékben, hanem annál sokkal több. Árad belőlük a
szeretet, a vidámság és a gondtalanság.

2010-02-10T00:32:00.000-08:00

Pantáné Erika ajándéka.

2010-02-10T00:29:00.000-08:00

Ennek a történetnek több tanulsága is van, egy lehetséges megoldást a végén én is elmondok

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.

Egyikük minden nap délután
felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.

Az ágya a kórterem egyetlen ablakához
közelebbi volt.

A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont
bámulva.

Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a
katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen
helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden
délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a
másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.

A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett.

Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta.

Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg
kimerítő részletességgel írta le a kinti
világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a
parkon átvonuló karneváli
menetről beszélt.

Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.

A napok és hetek teltek.

Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.

Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az
elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső
ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen.
A nővér szívesen segített, kényelembe
helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.

Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta:

..........az ablak egy tűzfalra néz.

Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.

A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem .

Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak .

Tanulság:

Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem
törődve saját helyzetünkkel.

Bajainkat megosztva nem csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
megsokszorozzuk azt.

Ha gazdagnak szeretné érezni magát,
számolja össze azokat a dolgokat az
életében, melyeket nem vehet meg semmi
pénzért.

Minden nap ajándék az élettől, így becsülje meg a
napjait, melyek száma - bármilyen sok is jusson - véges !!!

2010-02-08T05:39:00.001-08:00

Szeder Nagy Erzsébet: Kicsiny rózsabimbó

2010-02-08T05:37:00.000-08:00

Nagy Szeder Erzsébet írta...

: Kicsiny rózsabimbó*******************Kicsiny rózsabimbó,borítékban lapuló.Kelyhében égő csókom,néked üzen hozzád szól!Kicsiny rózsabimbó,szerelemtől lángolsz.Féltő ölelő karom,veled van, s rád gondol!Viszi az üzenetem,csókom ég kelyhében.Mert, örökre a tied!Átnyújtom néked, e jelet.borítékban, hogy ne feledd!Nagy ErzsébetSzarvas/lizbet01/

2010-02-08T05:35:00.000-08:00

2010-02-08T05:33:00.000-08:00

Danó Tímea A reggel mosolya

Édes, finom meleg bársony,
Arc simító langyosság.
Nap sugarát átölelő,
Édesen szép tarkaság:
Tisztaság,
Barátság.

Édes kávé friss illata,
Levegőben cikázva.
Táncot jár a napsugárral,
A mosolynak forrása:
Áldása,
Varázsa.

Friss pirítós jó illata,
Reggel táncra hívogat.
Forró tea jó zamata,
Kedvességre csalogat:
Hívogat,
Simogat.

Virág- dallam szín-pompája
Suhan át a hangokon.
Reggel vidám kicsi szálán,
Igaz barát szálakon:
Szárnyakon,
Ágakon.

Törhetetlen, igaz hű szál,
Barát bársony virágán.
Mely illata az égbe száll,
A reggelek aranyán:
Fonalán,
Mosolyán.

2010-01-21T22:49:00.000-08:00

2010-01-17T23:33:00.001-08:00

Solymosi Klára A tükör

A tükör ...
minden nap ott vagy előtte
ha fiatal, ha idősebb vagy
hol a hajad simítod,
hol a ruhád igazítod...
de nézed magad
A tükör...
ha beszélni tudna
mennyi mindent elmondana
mennyi szépet látott
mennyi vonzót
mennyi kedves mosolyt
A tükör...
ha mondaná
azt is elkotyogná
mikor vagy morcos
mikor bozontos
mikor koszos a ruhád vagy
mikor rongyos
A tükör...
azonban hallgat
csak mutat téged
csak mutat engem
csak azt mutatja amit elé tesznek
De a tükör másra is jó
arra is hogy észre vedd
a szemed
és lásd mit mond
mi a felelet
arra ha vidám vagy
vagy épp szomorú
és azt más aki téged lát
hogy éli meg
A tükör tudja ezt

2010-01-17T14:32:00.001-08:00

Karnevál

Mindenkinek van egy álma,
Világnak pedig igazi karneválja.
Jól érezd magad bárhol,
Az egyik közel a másik távol.

Itt a karnevál,
Rióban is áll a bál.
Hangulat szele itt van már,
Irány Rio és a nyár!

Itt mindenki álarcba bújt,
Hűvös szél itt is fújt.
Mindenki izgatottan vár,
Hogy mikor indul el a nagy karaván!
S kezdődhet az örült karnevál.

Karnevál,
Mindenki lesben áll.
Lesi a másikat,
A tömeg nagyon lassan halad.

Lassan leszáll az éj,
Gondolatban utazni oly szép.
A szerelmünk a reneszánszát éli még!
Az Olaszok ezt irigyelhetnék!
Túl szép ez a hely,
Nekem más nem kell!

Karnevál,
Ez egy igazi álarcos bál.
Vár ránk Rio és a nyár,
Lekéstük a gépet ez kár.

Pedig Rióban Szamba iskolák működnek,
Az emberek pedig a Tengerben hűsölnek.
Hűsölnék én is egy jó hangulatban,
A tenger igazi sós habjában.

Karnevál,
Szívem csak úgy kalapál.
Várom már az igazi élményt!
Se most látom csak a kéményt,

Tél van itt most,
Szívem vágyat mos.
Vágyom a karneválra,
A pénztárcám majd valóra váltja!

Farkas Gergő

2010-01-17T14:31:00.000-08:00

Barátság

Szoros a kapcsolat és melengető
Ha az, igaz barátságnak nevezhető
Világban kincsként keresett
Ez a fajta szeretet

Az életben sok a bánat
Mi neked sokat árthat
De minden bánat minden bú
A baráttal nem oly szomorú

Testvérül születik a bajban
Rögtön ott van ha baj van
S az élet gondjai, ha vannak
Baráttal nem úgy nyomnak

Az élet előidéz viharokat
Melyek tépnek nagyon sokat
Ha rossznak hideg szele jő
Baráttal jobban elviselhető

A jó szó sokszor éltető víz
Mi a haláltól megőriz
S ha a szomjúság elragad
Eloltja vízzel szomjadat

Ha a lelked sokat háborog
A barát a legjobb dolog
Melynek szavaitól egyedül
A lelked lecsendesül

Az az áldás mindent megér
Ha boldogság és öröm ér
Tudod, hogy ezt tovább érzed
Egy baráttal, ki megért téged

Ha érdemes érte elesned
S ha kitart temelletted
Akkor az hozzád való
A jó barát fehér holló

2010-01-17T14:28:00.000-08:00

Kívánok én hitet, kedvet,
szép szerelmet, hű türelmet,
utakhoz fényt, csodát, álmot,
békességes boldogságot,
magyar szót és égre kéket,
emberarcú emberséget,
verseket, célt, igazságot,
daltól derűs jobb világot,
bokrok mellé társnak fákat,
napfényt, amely el nem fárad,
tekintetet szembe nézve,
éjt meg nappalt soha félve,
kézfogásos tiszta csöndet,
és mosolyból minél többet!

Balogh József: Mit kívánok című verse

2010-01-17T14:26:00.001-08:00

Mindent elviszek, és mindent itt hagyok
Sohasem voltam, és sohasem vagyok
Te álmodj engem, álmodj tovább
Soha nem veszíthetsz el
Ne várd a választ, mert semmi sincs közel
Aki ma itt van, még semmit nem felel
Egyszer ellenem fordul majd a szél
Elmúlik a nyár, és velem marad a tél
Képzeld el, tudom, nem nehéz
Képzeld el, hogy nincs határ
Távol lehetsz és mégis közel
Így marad mindörökre már

Hervay Gizella

2010-01-17T14:25:00.000-08:00

2010-01-13T00:16:00.000-08:00

2010-01-13T00:12:00.000-08:00

A tavasz első hírnöke: a hóvirág

A tavasz ugyan nehezen akar megérkezni, ám ez a kedves kis fehér virág már előbújt a kertek alatt és az erdőkben. Talán te is hallottál arról, hogy mostanában kipusztulóban van hazánkban a hóvirág, ezért ha látsz is valahol, ne szedd le! Inkább anélkül ismerkedj meg vele közelebbről! Tarts velünk most!

A hóvirág fehér virágai az üde lombos erdők alján kora tavasszal, hóolvadáskor jelennek meg. A növénynek a föld felszíne alatt hagymája van, amelynek anyagaiból kezdetben táplálkozik. A virág mellett a növény két levelet is visel, melyeknek több egyforma és egy irányba futó erük van. Az ilyen levelet mellékeresnek hívják.

A hóvirág zárvatermő növény, mert magvait a többi zárvatermőhöz hasonlóan zárt termőben alakítja ki. Virágainak takarólevelei nem különülnek csésze- és sziromlevelekre, hanem egyformák. Az ilyen virágtakaró alkotóit lepelleveleknek nevezzük. A tőkocsány egyvirágú, a virágok bókolnak, a külső lepel 15-25 mm hosszú, a belső lepel sokkal rövidebb, zöldes és a belső oldalon 1-1 sárga, félhold alakú folt található. Toktermése bogyószerű. A hóvirág évelő növény, mert hagymájából minden évben újra kihajt. Virágzása februártól áprilisig tart, leginkább üde és nedves lomberdőkben található meg.

És most lássuk, milyen szimbólumok, mítoszok fűződnek a hóvirághoz! A görög mitológiában e névhez (görögül: ion) fűződik a Danaidák Ősanyjának, Iónak alakja. A keresztény kultúrában pedig Máriát szokták hóvirággal ábrázolni; valamint egyúttal a remény és az elégtétel szimbóluma is, mert állítólag ez a növény vigasztalta látványával a paradicsomból kiűzött első emberpárt.
Jelentése virágnyelven: "Örvendj a jelennek és a jövőnek, s a szomorú múlt emlékeinek ne engedj helyet a szívedben!"

A tavasz legelső virága. Hófehér színével a reményt és a tisztaságot jelképezi. Az ifjú szerelmes például tiszta kedvesének választhatja ajándékba. De inkább ne szedje le senki, és akkor továbbra is minden tavasszal örvendhetünk az erdőkben ennek a kedves kis virágnak!

Az internetről.

Csabai Lajos: BARÁTOD AZ...

2010-01-13T00:04:00.000-08:00

BARÁTOD AZ...

Mondják egyesek: barátod az,
Ki melletted őrültségeidben is kitart
Ha mással vitába kerülsz
Igazat mindig néked ad.
Mondják, barátod az,
Ki bajban együtt sír veled
Bármi dologba fognál is
Mindenben segít neked.

Én azt mondom: barátod az,
Ki odaadja az utolsót is neked
Étkét megosztja, ha éhezel,
S érted vitázik, nem ellened.
Ki ha szakadék felé mégy
Nem veled tart, de elédbe áll!
Ha téveszme gyötri lelkedet,
Tükröt tart, segít, míg szíved
A jó útra ismét rátalál.
Ő kölcsön adja két szemét neked,

Ha nem engednek látni könnyeid,
S ha néha nem ért egyet veled,
Nem ellenséged ő! Ne hidd!
Mert abszolút igazság nincsen,
De van ki messziről jön, többet lát
S ha vehemens is, még nem kötekedő

Csak óvna, hogy ne kövess el hibát.
És ha mennie kell,
Mert vére, sorsa hajtja őt,
Nem úgy dob el Téged mint
Kiszolgált, megunt keszkenőt.

2010-01-12T08:53:00.001-08:00

JÓ ÉJT NEKED...

Hajtsd le párnádra kócos kis fejed,
Engedd, hogy az álom játszhasson veled.
Rajzoljon a képzelet szívnek tetsző képet,
Aludjál nyugodtan s álmodjál szépet.

Holdsugár fonja álmodat majd körbe,
S vágyadat mutatja, mint egy tükörbe.
Elsuhan az éj, szinte észre sem veszed,
Álmodat vigyázva fogják a kezed.

Meg nyugszik a szív, de az álomnak nincs vége,
Létünknek ez, a legszebb szenvedése.
Mert az álom sokszor oly szép is lehet,
De tudjuk, csak játszik velünk a képzelet.

És így nehéz szívvel ébredünk,

Hogy tovább éljük rohanó életünk.
S ha nyújtanak feléd egy segítő
kezet, fogadd el, és Estére
nyugodtan hajtod álomra fejed.

2010-01-12T08:52:00.000-08:00

Temet a tél Szigeti Lajos

Vízesés-mozgólépcső torlódó jégtábláivalbeáll a nagy idő-folyam.Jégcsap a hőmérő hízott higanyszála,köröm alá szálka szúr – a fagy,fémtárgyak dérrozsdás villamosságahalálfejes feszültség alatt.Hol a természet növésben megáll,a fák puskatus ágakra szuronyt szegezve,zárt alakzatban köd ellen vonulnak.Jön bundás téli álom: fagyhalál,léket vágva e város bordás flaszterén,a hajléktalan csatornába bújna,rétegesen öltözteti az ég –újságpapír, havazó ívlámpák temetik hajnalig –Emberek jönnek párakoszorúkkal,szájukon szalagírás: „szép” halál

Újévi köszöntő
(Weöres Sándor)
Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

Alekszandr Puskin Az élet szekerénAz élet szekerénMegrakják néha roskadásig,de a kocsi vígan repül: a vénIdő ül a bakon és hajt, hajt istentelenül.Reggel beszállunk, nyaktörésre készen,szívünk csakúgy röpít; félre lustaság, óvatosság:„Hajts,” - kiáltjuk - „az istenit!”Délre alábbhagy a buzgóság,a vad iram félholtra ráz; nézzük a lejtőt,omladékot: „Lassan!” - kiáltjuk - „hé, vigyázz!”Estére végre megnyugodna az összezötykölt társaság,s próbál a vackán elaludni. . .De a kocsis csak hajt tovább.Szabó Lőrinc fordítása

2010-01-12T08:49:00.000-08:00

Csillagos égKedvencem vagy te, csillagos ég,figyellek forró nyári estén.Fut a tejút kacsázik útja,mint ezüst kígyó csúszik rajta.Oly csodás távoli messzeség,ezernyi titkot csendben mesél.Tengernyi csillag, e föld egén,s közötte a szemed, mely kék!Körös lenn fodrozik medrében,hold sugár játszik a tükrében.Zöld fa hídról órákig nézem,amint csillag táncol a vízben.Árnyas fák ölelik oldalát,dallamot suttognak partján.Halkan surranó Szellő szava,a neved mondja est-hajnalban.Nagy Erzsébet Szarvas /lizbet01/

...: !

.

Már üres, nincs gondolat,hideg fagyos pillanat.Frázis, közhelyek hada,siklik a fehér hóban.Múlt jelen egy pillanat,A jövő mond, mit hozhat?Kialszik gyertya lángja,rád mered hamvadó csonkja.Nagy Erzsébet Szarvas /lizbet016

(Gazdag Erzsi) Hóember Udvarunkon, ablak alatt Álldogál egy fura alak Hóból van a keze, lába, Fehér hóból a ruhája, Hóból annak mindene, Szénből csupán a szeme. Vesszőseprű hóna alatt, Feje búbján köcsögkalap.


: "...Késő van már, elalszom, elfordulok napomtól, a hold vizébe nézek s kendőm beléje mártom, ezüstben elmerítem, szívemre ráterítem, borogatom, - ne fájjon." Várnai Zseni

2010-01-12T08:43:00.000-08:00

Áprily Lajos: A ragyogó madár Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen. Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél: elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint, szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag, a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb. Véredben él, álmodban ég, egyetlenegy gyönyörüség. S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed... S mikor fejedre hó szitál s szemed téveszti már a színt s a fényt nem bírja már s a szép már nem dédelgeti: egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll s káprázó tollát kelleti a ragyogó madár!

Semmi nem lenne szebb a világon annál,ha találnánk egy Embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.

Id: Csukás István: Hideg szél fúj Hideg szél fúj, hogy az ember majd megdermed. Kinek jó ez? Csak a kövér hóembernek! Szeme szénből, az orra meg paprikából, lába nincs, de minek is, ha úgysem táncol.

Aranyosi Ervin: Voltál szerelmes?

2010-01-12T03:23:00.001-08:00

Voltál szerelmes, mondd el, hogy milyen volt?
Meséld el annak, ki nem élte át!
Olyan, mintha egy vaknak magyaráznád,
Hány féle színben játszik a világ.
Mennyei érzés - földi halandóknak,
s néha pokol, mert néha gyötrelem.
Valóra vált, beteljesült, vad álom,
vagy egyoldalú és örömtelen.
Van hogy fellángol, máglyaként eléget,
s fájón parázslik amikor kihuny.
Csodálatos, míg viszonozva érzed.
S ha tovaszáll, maró, akár a gúny.
A szív megtelik néma áhítattal,
méregpohár, amikor kiürül.
Üresség tátong, mikor magadra hagynak,
emléke fájón lüktet legbelül.
Hiába kínoz gyötrőn ez az érzés,
lelkedet tőle meg nem mentheted.
Nekivágsz újra, amíg csak el nem éred,
s végül igaz szerelmed te is elnyered!

Fésüs Éva: A lényeg

2010-01-12T03:18:00.000-08:00

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

2010-01-12T03:06:00.000-08:00

2010-01-11T00:21:00.000-08:00

Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltûnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.
Buddha

Néha ez a fékeveszett, tragikus, szomorú és nyüzsgő világ a feje tetejére áll, és egy pillanatra megáll, hogy valóra váltsa valaki álmát...
Brendan O`Carroll

Néha az emberek éveken keresztül ugyanattól a problémától nyomorultak, holott azt is mondhatnák: "Na és?" Ez az egyik kedvenc mondásom: "Na és?" Nem tudom, hogy éltem túl az éveket, mielőtt megtanultam, hogy használjam ezt a trükköt. Sokáig tartott, míg megtanultam, de ha egyszer sikerül, sosem felejted el.
Andy Warhol

Ami megadásnak tűnik, az néha egyáltalán nem megadás. A lényeg az, ami a szívünkben van. Csak a szívünkkel láthatjuk tisztán, milyen az élet, csak így fogadhatjuk el és érthetjük meg, bármilyen fájdalmas legyen is ez. Mert ha nem fogadjuk el az életünket olyannak, amilyen, az sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat okoz.

Nicholas Evans

Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt.

Albert Schweitzer

Ne lepődjenek meg, ha 50 évesen egyszer csak meglátnak a pályán. Ne nevessenek, értsék meg, a korlátok, ahogy a félelmek is, néha nem többek puszta illúziónál.
Michael Jeffrey Jordan
Mily` különös a mi helyzetünk, a Föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja, miért, de néha azt hiszi, hogy sejti.
Albert Einstein
Minden kapcsolat rohad néha. Azonnal elmenekülni - nem megoldás. Meg kell próbálnod megmenteni, kihúzni a rohadásból - ez az igazi emberi magatartás.
Popper Péter

Néha az a legokosabb döntés, amit egy vezér hozhat, ha egy időre visszavonul a harctól. Amikor a veszteségek túl nagyok és a vereség egyértelmű, az egyetlen jó döntés, ha visszavonulót fújunk, és máskor folytatjuk a csatát.
J. R. Ward
Vannak ilyen ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.
Laurell Kaye Hamilton
Az emberre néha azon az úton várnak a legnagyobb csodák, amelyre nem önszántából lép.
Sztalker c. film

Néha az ember olyan dolgokhoz ragaszkodik, melyeket jobb lenne elengedni.
Sztár születik c. film
A világ kiszámíthatatlan, úgyhogy a sok jó tanácsnak, hogy vigyázz magadra, vedd meg előre a jegyet, nézz körül, mielőtt lelépsz a járdáról, talán nincs is semmi értelme. Akár vigyázol, akár nem, előbb-utóbb jön egy olyan történet, amiből már nem tudsz kikeveredni. Ne gondold, hogy ha változnak a dolgok, csak rosszabb jöhet. Nyugi, néha lehet szerencsénk is! Az életben bármi megtörténhet, és az a csodálatos, hogy az a bármi meg is történik
Kútfejek c. film
Néha eszembe jut, hogy vajon miért vagyunk olyan felületesek - mert szinte már ennek kell mondanom! -, hogy annyit foglalkozunk a felháborító, ám tőlünk valamelyest idegen néger rabszolgaság kérdésével, amikor északon és délen egyaránt annyi nálunk a rafinált és kegyetlen rabszolgatartó. Rossz, ha valakinek déli hajcsára van, még rosszabb, ha az északi államokból való; de a legrosszabb, ha magad vagy a magad hajcsára!
Henry David Thoreau

A megdagadt hasú róka (Aiszóposz meséje nyomán írta Aranyosi Ervin)

2010-01-09T07:26:00.000-08:00

Róka koma megéhezett,
hát kutatott és keresett,
s egy vén fának odújában
talált húst, na meg kenyeret.
Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.
Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.
A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.
Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.
A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!

2010-01-04T01:29:00.001-08:00

Csalogány egy szép fa tetejében,
ahogy szokta, dalolgatott szépen.
Arra járt a sólyom, s észre vette,
lecsapott rá, s zsákmányává tette.
A pusztulásra ítélt kis madárka,
próbált hatni fogva tartójára,
- úgy sem lakik jól vele a másik,
jobban jár, ha nagyobbra vadászik.
Ám a sólyom félbeszakította,
s a haldoklót eképp okította.
Bolond lennék, ha eleresztenélek,
Te már megvagy, - mai napi étek, -
mért kergetném azt, mit nem is látok,
álomképre biztos nem vadászok.

Apró tanulsága is van a szavának:
Emberek, akik túl nagyra vágynak,
s nem becsülik azt, mit már elérnek,
állandóan üres kézzel élnek...

A csalogány és a sólyom (Aiszóposz meséje nyomán írta Aranyosi Ervin)

2010-01-01T03:32:00.000-08:00

2010-01-01T03:30:00.001-08:00

Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a Megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Embereket, akik nem felejtették el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony Nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, Hanem egy több mint két évezredes titkot is.
Ők Azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, sa csillagok fénye a mennybe vitt szeretetet sziporkázza vissza rájuk.

2010-01-01T03:29:00.001-08:00

Ünnepi sétám
**************
Hó ruháját felvette a vidék,
csillog-villog a lámpa fényénél.
Köd úszik bújócskázik a hold,
szél fut, összehúzom a kabátom.

Kopasz fák Ágai kuszán állnak,
fehér sugarak az éjszakában.
Hó takaró öleli vastagon,
nyakamba hull, s belepi arcom.

Hófödte szent karácsony ünnepén,
egyedül vagyok, üres a vidék.
Ablakok mögött emberek ülnek,
melegben ők élvezik a telet.

Föld takaróján csendben lépkedek,
e látvány, oly pompás a sötétben.
Kutyám elkísér didereg szegény,
két karommal melegítem testet.

Hálásan Aprócska szeme csillog,
hozzám simul érzi, hogy szeretem.
Nézzük együtt az Isteni művet,
általa díszített természetet.
Nagy Erzsébet,
/ lizbet01 /

2010-01-01T03:28:00.000-08:00

Karácsony
Milliók szívébe adj reményt, és békét
boldogságos napnak, gyertyafényeseket
csillagot a csúcsra, fel-fel a magasra
karácsonyfák tetejére, s ezer fenyőágra

Hópelyhet az arcra, mert úgy ünnepélyes
könnyedséget a szívekbe, mert úgy melegséges!
Adj asztalra friss kalácsot, s hitet, vidámságot
legalább egyszer az évben, sok boldog családot!

Énekeljen felnőtt s gyerek száz - halk édes dallamot
bárányfelhőt téli égen, s fényes szikrázó napot,
Kéz a kézben ó álljanak fel az emberek
békéről, és szeretetről szóljanak az énekek!

Tanulják meg az emberek ... "szeretni kell egymást" ...
vigyek ezt tanulságul, mint valami lámpást
Szank ne mondjon ez ünnepen csak szépet és jót
adják tovább egymásnak e tanulnivalót!

Kicsik vagyunk mi e földön s gyenge emberek
fogja össze szívünk-lelkünk örök szeretet!

2010-01-01T03:25:00.001-08:00

Van egy világ, hol a valóságban
Még sohasem jártam,
De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.
Ott sosincs viszály, örök béke honol,
Tücsök énekére, madárdal válaszol.
Évszázados fák közt hűs patak csordogál,
Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.
Virágillatú szél borzolja hajamat,
Arany napsütésben csillámok táncolnak.
Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.
Egy lelógó faág megérinti ruhám.
Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,
Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.
Selymes fűszálak vigyázzák léptem,
A szeretet fényében fürdik egész lényem,
S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,
Puha pilleszárnyon egy tündér elém libben.
Nem beszél, de mégis értem minden szavát,
Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.
Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,
Puha lepkeszárnyon álom repít tova.
Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,
A szeretet ritmusa dobban a szívemben.
Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,
Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.
Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,
Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.
Nem hivalkodóak és mégis ragyognak,
Szívem rejtekébe melegséget hoznak.
Túl ragyogják a napot, s a reggeli harmatot,
Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.
Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,
Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem.
Mert, kell a hit és kell a remény,
Hogy valahol az álmok mélyén,
Létezik egy olyan világ,
Mely őrzi e tündérek nyomát...

/Ladymoon/

2010-01-01T03:24:00.001-08:00

Karácsony előtt

December van. Már mindjárt karácsony.
Alig várom, hogy fenyő, narancs, és fahéj illat szálljon.
Hogy aranyba öltözzön a város;
Legyen bejgli: diós, mákos.
Hogy mindenki örüljön a másik örömének;
Örüljenek a fiatalok, örüljenek a vének.
Hogy ajándékot kapjon mindenki, mert ajándék itt minden;
Ajándék egy gesztus, egy bók,
Ajándék egy kézfogás, egy aprócska csók.
Együtt örüljön mindenki;
Magyar, angol, német,
És ameddig csak élünk, kívánjunk sok szépet!

Abonyi Stefi

MINDEN KEDVES BARÁTOMNAK BÉKÉS BOLDOG

KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK.

2010-01-01T03:23:00.001-08:00

Reviczky Gyula: Karácsonykor
A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

2010-01-01T03:14:00.000-08:00

Irigykedve néz most a húsvéti nyúl,

mert a mai buliban Jézuska az Úr.
Táncolnak az angyalok,
szikráznak a fények,
Kívánok Boldog
Karácsonyt, s Új Évet

Áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen egész életed!

Legyen áldott benned a fény,
hogy másoknak is fénye lehess,
legyen áldott a Nap sugara
és melegítse fel szívedet,

hogy lehess meleget osztó forrás
a Szeretetre szomjazóknak,
és legyen áldott támasz karod
a segítségre szorulóknak!

Legyen áldott gyógyír szavad
minden Hozzád fordulónak,
legyen áldást hozó kezed
azoknak, akik Rád biztatottak...

Áldott legyen a mosolyod,
légy vigasz a szenvedőknek,
légy Te áldott találkozás,
minden Téged keresőnek!

Végül immár legyen áldott,
minden hibád, bűnöd, vétked,
hiszen Aki megbocsátja,
végtelenül szeret Téged!

Őrizzen hát ez az áldás
örömödben, bánatodban,
fájdalomban, szenvedésben,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg kedvességed,
őrizze meg tisztaságod,
őrizzen, meg önmagadnak
még egy karácsonyi kép
és a Téged szeretőknek!

2009-12-28T15:03:00.001-08:00

Deja vu

Fiecare dintre noi a avut, brusc, senzatia ca a mai vazut un loc in care nu fusese niciodata, ca a recunoscuet un om pe care nu-l intalnise niciodata. Sfantul Augustin este probabil primul care a luat in serios acest fenomen. Treptat, senzatia de deja vu ii fascineaza pe medici, psihologi, filozofi si scriitori. Toti isi pun intrebari despre aceasta experienta a prezentului care, pret de o secunda, se identifica cu trecutul – o „piramida a timpului".

Ce stim noi azi despre acest scurtcircuit intre perceptie si amintire? Sa punem oare aceasta senzatie pe seama unor mecanisme ale inconstientului? Ii gasim oare o explicatie in reteaua neuronala, in lobii frontali, in canalul vizual?
Remo Bodei nu exclude nici o pista, aratand cum marturiile si povestirile despre deja vu dau nastere unei „metafizici populare" sau cum atrag psihologia, poezia, psihiatria, romanul si psihanaliza. In calitate de filozof, Bodei reviziteaza conceptul de deja vu, cu sarmul inerent acestui fenomen cotidian.
Remo Bodei a fost profesor la Ecole normale superieure din Pisa, iar astazi preda filosofia la Universitatea din California, Los Angeles. Dintre lucrarile sale, amintim Geometria pasiunilor (1997).

Acum si atunci
Fiecare dintre noi a trait senzatia clara si neasteptata ca a trait deja intr‑un trecut indefinibil situatii absolut identice: ca a cunoscut deja o anumita persoana pe care o intalneste pentru prima data, ca a mai vazut un loc in care n‑a mai fost, ca a mai rostit fraze pe care nu le‑a mai zis vreodata. Atare senzatie sporadica, efemera si neasteptata de recunoastere paradoxala a imposibilului este insotita de constiinta acuta ca perceptia actuala nu corespunde nici unei amintiri efective. Dimpotriva, stim foarte bine ca abia acum traim, pentru prima data, acea experienta determinata.
Si totusi, senzatia ca parcurgem din nou fragmente de trecut este, pentru cateva clipe, atat de clara si imperioasa, incat ne umple de nedumerire si ne provoaca o dezorientare temporala. Spre deosebire de cunoasterea normala a ceea ce a fost, care – fiind ceva cunoscut – nu ne mai nelinisteste prea tare, senzatia de deja vu este intotdeauna insotita de un sentiment de stupoare, amestecat cu indoiala si neliniste. Certitudinea identitatii perfecte dintre trecut si prezent coexista cu o stridenta disonanta cognitiva in fata confuziei dimensiunilor timpului. Atunci cand prezentul isi pierde caracterul sau de imprevizibila noutate si este redus la o irepetabila repetitie a ceea ce a fost, perceptia si amintirea, originalul si copia par sa fie echivalente si intersanjabile (si asta chiar daca mintea constata cu limpezime eterogenitatea lor). Intrand astfel in contradictie cu ea insasi, evidenta fenomenului afirma si neaga in acelasi timp ceea ce arata.
Pe baza unei reactii chimice speciale, deja vu si jamais vu, exactitatea si imprecizia se combina intr‑o stare sufleteasca de o familiaritate stranie, provocand sentimentul incert de acceptare si de refuz a ceea ce traim. In acest fel, realitatea si irealitatea se suprapun, iar diferentele temporale sunt sterse in chiar momentul in care sunt subliniate. Trecutul si prezentul, atunci si acum, aici si aiurea intra intr‑un scurtcircuit care anuleaza nu doar trecerea timpului, ci si propria lor anulare.
Ceva asemanator se petrece in vis, atunci cand asistam la deformarea unui loc bine cunoscut de noi: stim ca orasul, satul, casa visata exista efectiv si au caracteristici determinate, care, cu toate acestea, acum ne apar diferite, chiar daca recognoscibile in alteritatea lor. Exista o anumita distanta, ceva in plus sau in minus fata de realitatea perceptiva si fata de amintirea din starea de veghe, si, in orice caz, un element care se prezinta in mod evident bulversat si camuflat, desi e recognoscibil. si aici se intersecteaza, nu fara o senzatie de inconfort, recunoasterea si instrainarea, identificarea si dezmintirea, obisnuinta si surpriza. E ca si cum visul insusi ar pune in scena o forma de comunicare oblica, cernand cu grija corespondente si diferente, cu scopul de a sublinia si de a semnala misterios ivirea unor aspecte frapante asupra carora sa ne indrepte atentia. Sau ca si cum ni s‑ar propune un fel de rebus, oferindu-ni-se in mod aluziv cateva elemente-cheie pentru rezolvarea lui. Spre deosebire de experienta onirica, in deja vu devenim victime ale unui „vis rasturnat": in timp ce in vis luam halucinatia drept realitate, in acest caz luam realitatea drept halucinatie, ceva ce cu greu putem crede, chiar daca se afla in fata ochilor nostri. Comuna ambelor experiente este insa aparitia unei absurditati evidente sau a unei evidente absurde.
In timpul scurtei desfasurari a secventelor deja vu‑ului, avem chiar impresia ca putem prezice ceea ce urmeaza sa se intample, ca si cum am cunoaste viitorul imediat si am sti ceea ce inca ignoram. Sau ca si cum am asista la un spectacol deja vazut si am anticipa scena urmatoare. Astfel, in timp ce o parte din noi isi da seama ca timpul cronologic continua sa curga inexorabil, pentru cealalta ceea ce a fost, ceea ce e si ceea ce va fi par, in schimb, sa se deplaseze in paralel. Succesiunea lor normala pare momentan suspendata, transformata intr‑o bizara coexistenta: asadar, se prabusesc diferentele dintre cele trei dimensiuni ale timpului si, pentru o clipa, credem intr‑o omogenitate intre „atunci", „acum" si „apoi", pe cat de spontana, pe atat de improbabila, si in consecventa reversibilitate a timpului.
Ne aflam, oare, in fata unui trompe‑l’ail temporal, a unei false si iluzorii recunoasteri din partea memoriei, a unei irationale „amintiri a prezentului", sau mai degraba ne facem partasi la o exceptionala si misterioasa revelatie a unui alt timp, suspendat intr‑un mod ambiguu in curgerea sa si indiferent la ritmul obisnuit al fluxului constiintei?
In favoarea acestei ultime ipoteze pare sa vorbeasca imediata si completa coincidenta dintre amintirea de nesituat si perceptia actuala. Dar tocmai aceasta identificare fulgeratoare ne umple de stupoare, chiar daca in diferite grade de intensitate, si tocmai efortul de a‑i da de capat acestei anomalii provoaca la nivelul constiintei un usor vertij, iar reactia acesteia produce adesea un sentiment de stranietate. E ca si cum eul, privindu‑se din afara, s‑ar comporta alternativ, cand ca participant, cand ca unul care-si aduce aminte, cand ca observator, cand ca observat, si ar asocia astfel atat alteritatea, cat si identitatea cu el insusi. Fiecare recunoaste si nu cunoaste atunci, simultan, sinele sau obisnuit si un alt sine, care seamana cu cineva care a trait deja trecutul in locul sau si care acum vine sa‑i uzurpe prezentul. Observatorul uluit vede astfel, nelinistit sau detasat, un cvasistrain care se comporta in modul repetitiv si previzibil al unui automat.
Ceea ce nelinisteste este dubiul aruncat asupra identitatii, suspiciunea ca in noi se afla un strain sau un revenant, asupra caruia nu suntem in masura sa exercitam nici o putere. In stare de veghe, actionam, vorbim, simtim, ne inchipuim sau ne gandim incontinuu, dar nu tematizam aproape niciodata aceste activitati atat de comune, nu ne oprim niciodata indeajuns ca sa reflectam asupra acestor functii obisnuite, cel putin atat timp cat viata noastra se desfasoara fara obstacole si surprize deosebite. In schimb, senzatia de deja vu pare sa presupuna o momentana, neasteptata si involuntara oprire a fluxului experientei, o reflectie in sens optic: prezentul, in fond, se oglindeste intr‑un mod atat de exact in trecut, incat perceptia se intoarce instantaneu asupra ei insesi sub forma de amintire.
In general, un atare tip de reflectie pare sa aiba loc atunci cand „atentia indreptata catre viata" se relaxeaza, cand incercam in van, mai mult sau mai putin constient, sa ne aparam de un eveniment, de vreo impresie, fantasma, de un gand neplacut sau potential traumatic, cand, in cazurile cele mai grave, proiectia catre viitor este blocata sau perturbata, iar asteptarile par dezamagitoare sau sinistre. In aceste situatii, personalitatea risca sa se scindeze si partile componente castiga o autonomie relativa si temporara. In general, in deja vu, riscul de dezagregare a personalitatii nu se manifesta in forme catastrofice: el pare sa functioneze mai degraba ca un semnal de alarma, care ne previne ca ne apropiem de zone periculoase, si, in acelasi timp, ca un factor ce determina strategii de fuga si de compensare. Chiar si explicatiile clinice ale senzatiei de deja vu se refera la desirari lipsite de gravitate ale tesutului eului, pe care le resimtim chiar in momentul in care se produc.
In acest ultim caz, clipele deja vu‑ului imbraca uneori odajdiile solemne ale ekstasis‑ului (ale experientelor de iesire din timpul obisnuit) si iau chipul unor stari privilegiate ale existentei. E ca si cum, gratie acestora, un val s‑ar risipi si am avea viziunea subita a unui scenariu profund si enigmatic, care isi primeste lumina dintr‑o sursa ascunsa. Sau ca si cum, datorita lor, am auzi ecoul unor existente anterioare sau am simti tonalitati emotionale de dureroasa melancolie, de bucurie exploziva ori de groaza paralizanta. Desi asemenea impresii (carora nu reusim sa le surprindem sensul si portanta, dar de a caror relevanta suntem adesea intim convinsi) reprezinta pentru simtul comun o simpla iluzie, un banal miraj sau o farsa a memoriei, ele au constituit, in realitate, si constituie in continuare o spirala pretioasa, care – din punct de vedere stiintific, poetic, istoric si teoretic – ne ingaduie sa aruncam o privire asupra unor fenomene de o superioara complexitate si extensie.
Din aceasta perspectiva, senzatia de deja vu este comparabila cu acele mici anomalii prin care ajungem la teorii de caracter general, cu unele dintre acele abateri de la norma care, in istoria stiintei, au contribuit la explicarea normei insesi. Tocmai din acest motiv un fenomen aparent atat de neglijabil a atras asupra sa, mai ales in anumite perioade, atentia aproape obsesiva a oamenilor de stiinta, a poetilor si a filosofilor, care au identificat in el un microcosmos in care se intersecteaza si se ciocnesc, diferit modelate, dorintele, nelinistile, frica, fantasmele, regretele, proiectele si gandurile cele mai ascunse ale oamenilor.
Sfidand evidenta prin faptul ca arata scandaloasa prezenta a unei absente, a unui trecut mort care se da drept prezent, deja vu‑ul – asemenea unui fir de nisip care blocheaza pentru o clipa starea de functionare a unui mecanism – produce cel putin doua efecte notabile: pune in discutie maniera obisnuita si lenesa de a concepe ireversibilitatea timpului si zdruncina credinta intr‑o realitate monolitica si inalterabila, avand o structura solida si un substrat inalterabil care ar rezista mutatiilor proteiforme ale timpului. Din aceasta perspectiva, realitatea insasi se manifesta nu ca ceva dat, care ar preceda pur si simplu experienta subiectiva, ci ca un santier deschis in mod subiectiv, o constructie vesnic neterminata care, prin mica fisura deschisa de deja vu, scoate la iveala efortul, nu intotdeauna incununat de succes, pe care fiecare il depune pentru a conserva in timp sensul global al propriei vieti, pentru a tine intreaga propria identitate, situand‑o in orizontul unei lumi suficient de coerente.

Perceptie si amintire

Dupa ce a fost analizata de mai multi cercetatori, problema deja vu‑ului cunoaste o dezvoltare neasteptata, datorita lui Bergson, intr‑un studiu din 1908, aparut in Revue philosophique, cu titlul „Le souvenir du present et la fausse reconnaissance". Prin caracterul indraznet al solutiilor propuse, aceasta noua abordare ar putea fi asemanata, in domeniul sau, cu cea elaborata, cativa ani mai devreme, de Freud, in legatura cu interpretarea viselor.
Bergson porneste de la constatarea unui acord. Toti cei care au analizat problema deja vu‑ului considera ca se caracterizeaza prin existenta unui „dublu fenomen: pe de o parte, perceptia si, pe de alta, amintirea". Dar intalnirea dintre perceptie si amintire nu implica doar o „falsa" recunoastere a unor situatii si evenimente deja produse, ci si o necunoastere de sine. Sau, daca vrem, presupune recunoasterea tulburatoare a faptului ca suntem, simultan, straini si identici cu noi insine, automate si persoane, si a faptului ca operam o repetitie mecanica a gesturilor si a gandurilor in chiar momentul in care constiinta e inca libera si inovatoare.
De altfel, acea fausse reconnaissance nu are o semnificatie exclusiv cognitiva: ea este inervata de o senzatie de instrainare (de ceea ce psihiatria acelei epoci numea un Entfremdungsgefühl) cu o mai mare sau mai mica intensitate. Asemenea senzatie dispare la fel de neasteptat cum a aparut, lasand in spatele sau o impresie de vis care implica intreaga personalitate, nu doar simturile. Mai mult decat de un deja vu (deja vazut), e vorba aici de un deja vecu (deja trait), in care senzatiile izolate inerveaza organizarea experientelor complexe si ramificate.
Bergson respinge, intr‑o succesiune rapida, toate explicatiile propuse deja, pe care, partial, le‑am examinat: aceea a „creierului dublu", sustinuta de Wigan, aceea privind doua perceptii decalate ale aceluiasi eveniment, propusa de Jensen, ori cea a ecoului interior, avansata de Fouillee; aceea a lui Lalande sau cea a lui Myers; aceea a lui Dugas, conform caruia senzatia de deja vu ar fi simptomul revelator al unei scindari in act a personalitatii (ceea ce, de altfel, Bergson nu semnaleaza); sau, in fine, explicatia, formulata de Ribot, conform careia, in situatiile de falsa recunoastere, exista, imediat dupa perceptia initiala, o halucinatie mai intensa, care transforma perceptia insasi in ceva asemanator cu o amintire.
Odata respinse toate aceste ipoteze, Bergson isi prezinta teoria, indepartata de orice standard precedent: „... formarea amintirii nu este niciodata posterioara formarii perceptiei, ci ii este contemporana. Pe masura ce perceptia este creata, amintirea ei se profileaza alaturi de ea, precum umbra alaturi de corp. Dar constiinta nu o percepe de obicei, nu mai mult decat ochiul nostru ar vedea umbra noastra daca ar ilumina‑o de fiecare data cand se intoarce in directia ei".
Noi nu inregistram amintirea dupa perceptia corespunzatoare ei pentru ca, asa cum suntem inclinati sa credem, dupa modelul clasic propus de Hume, concepem imaginile drept c"pii palide ale perceptiei. Daca asa ar sta lucrurile, cand ar trebui sa recopiem datele percepute? La cat timp dupa? Si ce imagine ar trebui sa pastram din ce am perceput, dat fiind ca – pentru a lua exemplul cel mai la indemana, acela al perceptiei unui obiect material – e suficient ca obiectul sau ochiul sa se deplaseze pentru a avea cu mii de imagini mai mult decat intr‑o pelicula cinematografica? Iluzia unei amintiri posterioare perceptiei ia nastere pentru ca cea mai mare parte din ceea ce percepem si traim in prezent pare sa se piarda si, ca intr‑un mare naufragiu, ne raman doar sunt fragmentele de amintiri care au fost salvate. In realitate, pentru Bergson (ca si pentru Freud si fiziologii din epoca lor), nimic nu se pierde, insa nu totul iese la suprafata memoriei, fiindca aceasta din urma are sarcina de a selectiona si de a oferi constiintei doar ceea ce foloseste actiunii si viitorului.
Insa se intampla ca prezentul sa se imparta in doua in fiecare clipa – asa cum afirma Bergson, cu una dintre frecventele sale imagini „lichide" care au rolul de a sublinia dinamismul constiintei –, in asa fel incat prezentul „se dedubleaza in fiecare clipa, in chiar izvorarea sa, in doua jeturi simetrice, dintre care unul cade in trecut, iar celalalt se lanseaza catre viitor". Primul jet e numit amintire, celalalt – perceptie. Perceptia si amintirea pornesc, asadar, impreuna, din aceeasi sursa, dar cad in doua puncte opuse: din acest motiv, perceptia, proiectandu‑se catre viitor, este en avance, in timp ce amintirea, retragandu‑se catre trecut, pare a fi o copie intarziata a perceptiei in act. Constiinta practica se indreapta catre amintiri doar atunci cand are nevoie de ele pentru a putea inainta din prezent catre viitor. Doar atunci tine cont de ele, iar aceasta atitudine a ei produce impresia ca aceste amintiri iau nastere dupa perceptia propriu‑zisa, ca ele n‑ar fi decat perceptia „intr‑o forma mai modesta".
Amintirea supravietuieste pentru ca are o natura diferita fata de perceptie, fiind virtuala, asemenea acelor figuri care se vad dincolo de oglinda, in timp ce perceptia e actuala, asemenea corpului care produce acele figuri: „Prin urmare, fiecare moment al vietii noastre are doua aspecte: este actual si virtual, perceptie, de o parte, si amintire, de cealalta. Se scindeaza in doua in chiar momentul in care se instituie. Sau, mai degraba, consta tocmai in aceasta scindare, caci clipa prezenta, intotdeauna in miscare, limita mobila intre trecutul imediat care nu mai este si viitorul imediat care nu este inca, s‑ar reduce la o simpla abstractie daca n‑ar fi tocmai oglinda mobila care reflecta fara oprire perceptia in amintire." Fiecare perceptie este insotita, asadar, de amintire, de dublul sau virtual (din punct de vedere terminologic si, partial, teoretic, opozitia dintre „real" si „virtual" fusese avansata de alti doi autori pentru a explica acelasi fenomen).
Senzatia de deja vu se produce atunci cand perceptia si amintirea sunt resimtite in prezent ca fiind separate, ca neizvorand din acelasi „jet", atunci cand ele se despart pentru ca inainteaza cu viteze diferite. In astfel de momente, iau nastere doua euri diferite, dintre care unul se transforma in spectator, iar celalalt in spectacol cu o intriga dinainte cunoscuta. Dar si aceasta dedublare e mai degraba virtuala decat reala, in masura in care este produsa de o „oscilatie a persoanei intre doua puncte de vedere asupra ei insesi". Individul are impresia totusi ca este un actor care joaca din nou un rol deja jucat intr‑un trecut imemorial si inclasabil, intr‑o baudelairiana vie anterieure, si ca se afla „in postura ciudata a unei persoane care crede ca, de fapt, cunoaste ceea ce stie ca nu cunoaste".

Experiente nesaturate
Benjamin da peste deja vu in timpul unei sederi la Capri, intre mai si octombrie 1924. Intr‑o noapte de septembrie, intre el si Ernst Bloch are loc o discutie aprinsa, ce se sfarseste in zori, odata cu reintoarcerea in port a barcilor pescarilor. Punctul de pornire al disputei il constituie povestirea cu intriga complexa Der blonde Eckbert, de Ludwig Tieck, din 1797, care atinge in mod direct aceasta tema in interiorul unei „constelatii" ce mai cuprinde memoria, uitarea si sentimentul vinei. Informatiile pe care le avem despre tezele lui Benjamin ne provin dintr‑un studiu al lui Bloch intitulat „Imagini ale deja vu‑ului" (Bilder des Deja vu), in care, printr‑o curbura temporala semnificativa, care privilegiaza „momentul" sJetztt, Bloch defineste acest fenomen ca fiind impresia ca „uneori un moment prezent pare sa se mai fi realizat o data, exact in acelasi mod".
Voi rezuma povestirea urmand, partial, pista propusa de Bloch insusi. Intr‑o seara de iarna, langa semineu, Bertha – nevasta cavalerului Eckbert – ii destainuie unui prieten de‑al sotului sau, Walter Philipp, un secret foarte intim din tineretea sa: dupa ce, in copilarie, a fugit din casa sa umila, departe de parinti, Bertha s‑a pierdut in padure (metafora a ratacirii si a erorii). Mai tarziu, s-a adapostit intr‑o casa in care o femeie batrana traia cu un catel si cu o pasare fermecata ce facea in fiecare zi cate un ou in care se afla o piatra pretioasa. Dupa cativa ani, fetita fuge din nou „din dorinta de a vedea locuri necunoscute", abandonand cainele (al carui nume nu a mai reusit sa si‑l aminteasca) si luand cu sine pasarea fermecata (pe care o va ucide mai tarziu, pentru ca ii da o stare melancolica). In peregrinarile sale, Bertha soseste in satul sau natal – stapanita de o senzatie de „frica" pe care nu si‑o poate explica – si gaseste totul schimbat. Parintii sai murisera de trei ani si casa lor era distrusa. „Cea mai minunata intamplare implinise in sfarsit – povesteste ea – visul meu neintrerupt din copilarie... si iata ca totul era in van s...t si pentru totdeauna fara vreun rost". Toate erau pierdute „pe veci". Imediat dupa, Bertha se casatoreste cu Eckbert.
Dupa ce a ascultat povestea si chiar inainte de a pleca, Walter rosteste, cu aparenta naturalete, numele cainelui: Strohmian. Bertha, ravasita de faptul ca un strain i‑a dezvaluit propriile amintiri, moare; Eckbert il omoara pe Walter, dar mai tarziu se simte urmarit de un tanar cavaler pe nume Hugo, pe chipul caruia recunoaste trasaturile celui pe care l‑a ucis. Rataceste astfel, „ca-ntr‑un vis", ajungand in final intr‑un loc indepartat, unde aude cantecul pasarii si se intalneste, inainte de a muri, cu batrana, care nu este alta decat Walter si Hugo la un loc. Aceasta ii lamureste misterul: Bertha e sora vitrega a lui Eckbert; acesta din urma a uitat ca l‑a auzit, cand era mic, pe tatal sau spunand ca a fost obligat sa o alunge de‑acasa pe propria sa fiica (Eckbert comisese, asadar, un incest): „Dar de ce am fost urmarit intotdeauna de acest gand cumplit?", striga Eckbert. „Pentru ca odata – raspunde batrana –, pe cand erai copil, l‑ai auzit pe tatal tau vorbind despre asta; din cauza sotiei sale, el nu putea sa creasca fetita unei alte femei."
Bertha e vinovata pentru ca a omis sa faca ceva, pentru ca a uitat un obiect intr‑un loc din care a plecat pentru totdeauna. Cainele abandonat – faptul de a lasa in spate ceva caruia nu reusim sa‑i dam de capat, ca acei trei copaci despre care vorbeste Proust in In cautarea... sau camera in care, conform aceluiasi Bloch, am locuit indelung si in care, odata ce am plecat, ramane din noi ceva neterminat – nu reprezinta o eroare, ci „toate erorile", simbolul „tuturor actiunilor intrerupte". Prin urmare, la Tieck, deja vu‑ul se manifesta ca o recunoastere incompleta si tulburatoare, mai intai negata sau considerata jamais vu ori ceva complet diferit de noi insine (batrana care ia mai multe chipuri, cainele, Bertha ca sora si ca sotie, casa in care Bertha s‑a nascut si din care a fugit). Totul se prezinta diferit, insa totul e mereu acelasi.
Privind inapoi spre propria copilarie, fiecare dintre noi s‑a perceput pe sine ca pe un strain, fiind, in acelasi timp, familiar, si a stiut dintotdeauna intr‑un fel sau altul ceea ce a posteriori pare necunoscut. Senzatia de deja vu este, in acest caz, analogon-ul acestei familiaritati stranii: „... cainele si pasarea erau pentru mine ceea ce sunt de obicei prietenii cei mai dragi si cei mai vechi". Din acest motiv, „«confuz si tulburat, Eckbert o auzea pe batrana vorbind, cainele latrand si pasarea repetand cantul sau». O incheiere care ar putea fi un inceput si care, in apropiere, ba, mai mult, in schimbul dintre chipuri si actiuni in acelasi loc, reprezinta o eternitate a insesi senzatiei de deja vu, realizarea mitica a intelegerii ei suspendate."
Deja vu‑ul apare, asadar, ca o „intelegere suspendata", rezultatul unei experiente nesaturate, al unei „uitari a nu se stie ce", care, in final, se dovedeste a fi ceva deja cunoscut, ca o „forma a problemei inconstructibile", una dintre numeroasele forme explorate de Bloch. Uitam amintindu‑ne si ne amintim uitand, ca si cum senzatia de deja vu ar fi un efect colateral al acelui apr's coup, adica a acelei intelegeri intarziate pe care Freud a ilustrat‑o in cazul clinic al Omului cu lupi. Sau, mai bine zis, ca si cum reamintirea ar fi o intentie intrerupta, neactualizata, ca si cum ar reprezenta o schimbare ratata, neexprimata, sufocata a propriei noastre vieti, pe care uitarea a acoperit‑o indelung.

Ecoul temporal al deja vu‑ului

In timp ce pentru Bloch povestirea lui Tieck „reprezinta un caz cat se poate de transparent de deja vu, Benjamin se refera la ea ca la un «locus classicus al teoriei uitarii»", de care e legata o dorinta refulata. In termenii mitologiei populare, mesajul dorintei nu poate fi incredintat decat unei „zane": „Fiecare dintre noi are o zana care indeplineste o dorinta. Doar ca putini reusesc sa‑si aminteasca dorinta pe care au exprimat‑o; si astfel, putini isi dau seama ca ea s‑a implinit in cursul existentei lor." In Copilarie berlineza, Benjamin asociaza senzatia de deja vu cu momentele de soc, „in care o clipa se prezinta constiintei ca si cum ar fi fost traita deja". In general, observa Benjamin, s‑a scris mult despre deja vu, desi expresia nu e cu totul inspirata: „Oare n‑ar trebui sa vorbim mai degraba despre niste circumstante care ne lovesc ca un ecou, al caror sunet originar pare sa fi fost emis demult, in obscuritatea vietii anterioare?". Un asemenea sentiment ne afecteaza, de obicei, sub forma unui sunet: „E un cuvant, un murmur, o lovitura surda care are puterea de a ne readuce brusc in mormantul glacial al trecutului, a carui bolta pare sa ne trimita prezentul doar ca pe un ecou." El este analogul rasturnat al imaginilor memoriei involuntare, care „nu se prezinta altfel decat spontan" si pe care „nu le‑am mai vazut inainte de a ni le fi reamintit". Acest fapt „e cu atat mai evident in acele imagini in care – exact ca in unele vise – ne putem vedea pe noi insine. Stam in fata noastra exact asa cum eram undeva intr‑un trecut indepartat, fara insa sa ne vedem. Iar imaginile pe care reusim sa le vedem sunt cele mai importante – sunt chiar cele developate in camera obscura a clipei traite. Am zice ca o mica imagine, o fotografie cu noi insine a fost suprapusa peste clipele noastre cele mai profunde, ca pe pachetele de tigari. si aceasta viata, a carei imagine se deruleaza, cum spuneam, in fata celui aflat in pragul mortii sau intr‑un mare pericol, este compusa tocmai din aceste mici imagini. Ele defileaza intr‑o secventa rapida ca in acele carnetele – precursoare ale cinematografului – in care puteam vedea un boxer, un inotator sau un jucator de tenis in exercitiul artelor lor."
Amintirea semnificativa survine in memoria involuntara ca un dar, aparent fara efort. Dar amintirea e inepuizabila. Nu suntem niciodata in masura sa o uitam ori sa o pastram in totalitate, nici voluntar, nici involuntar: „Nu putem recupera niciodata complet ceea ce am uitat. s...t socul regasirii ar fi atat de distrugator incat ar trebui sa incetam pe loc sa ne mai intelegem nostalgia. Insa in acest mod o intelegem, si asta cu atat mai mult cu cat trecutul zace mai adanc ingropat in noi."
Senzatia de deja vu pare sa aiba insa caracterul oblic si eliptic al unei sinecdoci, al unei parti care face aluzie la un intreg misterios, la o alta realitate, reevocata de experiente excentrice: „Asemenea acelor plante despre care se spune ca au puterea de a arata viitorul, exista unele locuri care au darul profetiei. De cele mai multe ori, e vorba de niste locuri abandonate, coroana unor arbori care se sprijina de ziduri, un gang intunecat, o gradinita in care nu intra nimeni. In astfel de locuri ai impresia ca tot ceea ce ar trebui sa se intample s‑a intamplat deja." Necunoscutul este opusul deja vu‑ului, dar, in realitate, se confunda adesea cu el.